Tünde Snijders – ArTTalent

„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” Jelenések 2:10

Nemrég a Heidelbergi Káté került a kezembe, mert egyik lányunk konfirmálni készül. Mivelhogy kiskorában és gimnazistaként is komolyan érdeklődött a hit után, sőt reggelenként iskolába indulás előtt is elolvasott egy-egy igerészt és rendszeresen eljár a gyülekezetünkbe, felvetettem neki a kérdést, hogy konfirmálna-e. Elmagyaráztam a konfirmálás fontosságát a református egyházunkban és annak jelentőségét a saját hitéletünkre nézve is. Nem vártam azonnali választ, ráhagytam, hogy gondolja át, és amikor döntött, szóljon. Azóta már el is kezdődött a konfirmációra a felkészítés, nagy örömünkre.

Erdélyben, még a diktatúra idején is, a legtöbb ember egy-egy gyülekezethez tartozott/tartozik. Egyesek a kereszténységet igaz hitből, mások vallásosságból gyakorolták/gyakorolják. Ott minden faluban, városban van egy-egy templom. Gyermekként úgy észleltem, hogy mindenki a szó szoros értelmében „beleszületik” az egyházi életbe. A Hollandiában élő magyaroknak másképpen van ez. Először is nincsenek templomaink. Az ország területén négy-öt helyen tartatnak istentiszteletek a holland keresztény testvérektől bérelt templomokban. Egy ’idegen országban’ nehéz a hitre nevelés. Nagy kihívás a magyar kultúra- és nyelv megtartása, annak tovább adása. De vannak lehetőségek. Isten munkálkodik itt Hollandiában a kis magyar gyülekezeteinkben, aminek kimondottan hálásak vagyunk. Hátha megérjük azt is, hogy egyszer saját templomunk is lesz.

Nyolc évig éltem falun, nagymamáéknál. Nagymamám gyakran felolvasott a gondosan őrzött bibliájából, azáltal elég korán megismerkedtem a Jézusról szóló történetekkel. A kapunkból rendszeresen láttam gyermekeket vallásórákra járni. A templomtól az iskola és két ház választott el.
Még óvodás koromban bekérezkedtem a hittanórákra, mert annyira vágytam az Úr Jézusról tanulni. Rám szóltak, hogy még nem értem el azt a korosztályt. Megígértem, hogy csendben fogok ülni és oda fogok figyelni. Így beengedtek a nagy kapun.

Később városra költöztünk. Az új lelkészeim, Antal Sándor és kedves felesége, Margit néni, Járosi Andornak (Evangélikus Esperes, Kolozsvár Wallenbergje) a lánya, Reményik Sándor keresztlánya, családlátogatásaik révén egy párszor hívogattak, és így a kis városunkban is bekapcsolódtam a parókián tartott vallásórákra.
A körülményeink miatt akkor még meg sem voltunk keresztelve. Margit néni vette rá a szüleimet, hogy a négy gyermeket egyszerre megkereszteltessék, a kisebbik testvérem akkor még nem volt megszületve. Sándor bácsi és Margit néni (így szerették, ha szólítottuk őket) olyan lelkészek voltak, akik mindenkit összeszedtek picitől nagyig, mindenkit hívogattak, mindenkinek hirdették az igét, személyválogatás nélkül, hatalmas példamutatással.

Az évek teltével a vallásórákat felváltotta a konfirmációra való felkészülés, amit eleinte nem is értettem, hogy mire való. De a Káté tanulása során, rájöttem, hogy a konfirmálással tudatosan választok Isten mellett, választom a Jézussal való hitéletet.

A másik, amire emlékszem, hogy fehér blézert és fehér szoknyát varratott nekem édesanyám. A varrónő magyarázta, hogy nem középen lesznek a blézer gombjai, hanem oldalt és rejtett gombokkal meg egy övvel. Elég sokáig készült a kosztüm, de szép, modern lett, aminek a felső részét még konfirmálás után is szívesen viseltem. Többször mentem ruhapróbára, és amint teltek a hetek, hónapok nemcsak a ruhát láttam „elkészülni”, hanem saját magamat is a konfirmálásra. Egyre többet tudtam a Kátéból, igyekeztem nem hiányozni és rendszeresen tanulni. Mindezzel párhuzamosan éreztem az Istennel való személyes kapcsolatom kialakulását. Egyre közelebb kerültem hozzá.

Margit néni lelkésznőnk olyan odaadással tanított és motivált, hogy különösen öröm volt jelen lenni a felkészítőkön. Tanításaival és példamutatásával megszerettette velünk az igazi keresztény életet, meg az istentiszteleteken való részvételt. Később, konfirmálás után egyszer meg is kérte az ifiseket, hogy a templomban ne a szülők mellett üljünk, hanem foglaljunk helyet a szószékkel szemben a falnál levő székeken, hogy szolgálata alatt láthasson bennünket. Mondta, hogy az neki bátorítás, mert tudja, hogy már megértjük az igét, és hogy nem megszokásból, vagy vallásosságból vagyunk ott jelen. A prédikáció alatt valóban észrevehetően gyakran a szószékkel szemben levő széksoron ülő fiatalokra tekintett és kedvesen ránk mosolygott. Tudta, hogy nemhiábavaló az ő igehirdetése. Az ifisek közül, még a mai napig is, többen szolgálatot végeznek, tanítók, gondnokok, presbiterek, én meg misszionárius is voltam, olyan helyeken, ahol Albert Schweitzer is megfordult, az Afrikai kontinensen. Drága Margit néni lelkésznőm nappalijában ott állt Albert Schweitzer fényképe is, ami az édesapjától maradt meg, neki nagy példaképe volt, ugyanúgy, mint Margit néninek.

Margit nénivel mindig áldásosak és felejthetetlenek voltak ezek az alkalmak. A konfirmálásom is maradandó emlékként él bennem. Margit néni a kenyér és bor átnyújtásánál, minden alkalommal egy-egy igeverset adott számunkra, pontosan úgy, mint ahogyan édesapjától, Járosi Andortól tanulta. Volt, hogy csak azért vettünk úrvacsorát, hogy kapjunk egy biztató igét. A diktatúra alatt nekünk is „eledel” volt az.

Fontos szerepet játszott életemben ez a tudatosan átélt konfirmáció a Szováta-i művészién szép kazettás mennyezetű református templomban, Isten házában, ahol a többi fiatallal együtt bizonyságot tehettünk hitünkről a gyülekezet előtt. Ez minket nemcsak Istennel, a lelkészeinkkel, a fiatalokkal meg a gyülekezettel kötött össze, hanem személyesen is megerősített. A konfirmáció utáni éveket hitben gazdagították az Illyefalván tartott IKE találkozó táborok. A lelkészeinknek a fiatalokhoz való aktív hozzáállása, a gyülekezeti munkákban való bevonása, a székelykeresztúri gyermekotthonban való rendszeres látogatásaink, a gyermekekkel való foglalkozások megtanítottak a diakóniai munkára. Felejthetetlenek maradnak a szórvány gyülekezetben, Illyésmezőben való szolgálatunk is. Margit néni magabiztosan megragadva a piros Dacia volánját, még esős, sáros, zord időben is vitt a göröngyös, elhagyott úton, és megtartotta annak a kilenc-tíz gyülekezeti tagnak az istentiszteletet. Azok az idős nénik, bácsik is fontosak voltak számára. Nekünk ez mind példaként szolgált.

Visszatérve a konfirmációra, hogy milyen fontos szerepet játszott ez a megerősítés az életem későbbi részeiben, csak utólag láttam rá.

Úgy Erdélyben, mint később Magyarországon való tartózkodásaim alatt református gyülekezetekbe, közösségekbe, előadásokra jártam. 1995-ben látogattam először Hollandiába, a férjemhez jöttem, akivel akkor még csak jegyesek voltunk. Az ő szülei az ’Evangelische Gemeenschap’ (a baptista gyülekezethez hasonló) gyülekezet tagjai voltak, így ő is ehhez a gyülekezethez tartozott. A rövid látogatásom alatt nem értettem a hollandiai református egyházak helyzetét. Házasságunk után másfél évvel költöztünk ide, és akkor hiába kerestem a magyar református gyülekezetekhez hasonló gyülekezeteket, a tizennégy féle holland református gyülekezet közül nem találtam a magyar reformátushoz hasonlót, magyar reformátust pedig egyáltalán nem. Így maradtunk a férjem gyülekezeténél. Hiányoltam a tartalmas igehirdetéseket és tovább keresgéltünk. Inkább mondhatnám tévelyegtünk, és végül is átálltunk a baptista gyülekezethez. Tíz évig voltunk tagjai. A lányaink szerettek a gyermekfoglalkozásokra járni. Habár elég kicsi korukban kiestek onnan is, mert mikor egy műtét után hét évig nem tudtam csak nyakvédővel a lakásból kimozdulni, istentiszteletekre sem jutottunk el rendszeresen.

Később a baptista gyülekezet megvásárolt egy épületet a gyülekezet részére és annak a felújítását kezdték végezték. Mi is egy egész nyáron segédkeztünk azon, odaadóan és nagy örömmel, mert akkorra Isten fizikailag már annyira megerősített, hogy én is részt vehettem a kisebb munkálatokban. Ha nem is tudtam nehezebb fizikai munkát vállalni, egy-egy tálca finom süteménnyel motiváltam és buzdítottam az önkénteskedő gyülekezeti tagokat. Viszont hiába munkálkodtunk abban a gyülekezetben, mégsem tudtunk meggyökerezni benne.

2019-ben találtunk a zwollei református gyülekezetre, ahol pár évig önkénteskedtem is, mint presbiter. Az itt elő magyarokkal is tartva a kapcsolatokat, hogy egymás hite, szeretete által erősödjünk és éljünk, Istenben bízva, neki hűen. Mint ahogyan Isten tanít bennünket a Jelenések 2:10 által:
„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Tünde Snijders, 2022 május 18, Harderwijk

Een herinnering aan mijn lieve vader, zelfs als hij niet graag in het middelpunt stond.

We zijn trots op je, niet alleen omdat jouw baas je herinnert als een meester met gouden handen, maar ook omdat je waarden hebt doorgegeven die wij voor altijd in onze harten kunnen bewaren. Als torenkraanmachinist was je de katalysator van een stad; je bouwde meerdere grote hotels, zelfs met tien etages en twee wijken met flatgebouwen, waarvan de bewoners geen idee hebben, dat de bouw van hun woningen niet eens zonder jou was begonnen, omdat er geen andere kraanmachinist in de stad was.

Alles wat ik doe of hoe ik leef, heb ik tenslotte van jou. Je was een voorbeeld van precisie, het nastreven van de waarheid en bij jou was er geen ruimte voor discriminatie. Van jou heb ik leren schaken en schilderen, geen schilderijen, maar kamermuren en ramen. Ik herinner me zelfs dat je uitlegde hoe olieverf gemengd moet worden met terpentine om een goede kwaliteit verf te krijgen. Je hebt me laten zien hoe je een spijker ergens uittrekt met een tang of hoe je een hamer gebruikt. Toen wist je niet eens dat ik de kennis die je mij leerde moest doorgeven aan mijn eigen man, want hij groeide op in een tegenovergestelde wereld, als zoon van piloot in een democratisch land. Je leerde op eigen initiatief Engels onder het communisme, in een tijd dat je met een vergrootglas het land moest afzoeken naar een taalboek. Ook op eigen initiatief leerde je radio’s en televisies repareren, zodat de onderdrukte Hongaarse minderheid tijdens het communisme naar Vrij Europa kon luisteren.

En ik zou zelfs op kunnen sommen hoe het communisme jouw adellijke erfgoed afnam. Hoe de mooie boerderij een vervallen hut werd, en hoe de grootste en mooiste schuur van het dorp een stapel stenen werd.

Bedankt dat je altijd trots bent geweest op onze dochters en dat je me aanmoedigde om hen te leren en hen bij te staan op een manier wat hun leven makkelijker maakt dan het onze was. We hebben je aanwezigheid in ons leven altijd gemist vanwege de afstand. Je bent twee jaar geleden heengegaan, maar wat je hebt gegeven, wat we van je hebben ontvangen, staat voor altijd in ons hart geschreven. 

Deze keer was ik van plan om een prachtige, ontspannen foto van de Caraïbische eilanden met jullie te delen. Want zoals sommigen van jullie weten ben ik even een paar weken op vakantie geweest. Na een intensieve werkperiode was ik er ook echt aan toe. Wat was het plezierig geweest als ik deze zomer in de turquoise Caribische zee had kunnen zwemmen. Het is mij niet gelukt om zo ver te reizen, maar toch kom ik van mijn vakantie met een opgeladen, uitgerust en tevreden gevoel terug. Als je na 22 jaar wonen in Nederland in zeven dagen vier musea kan bezoeken word je ook verrijkt. Kijk bijvoorbeeld naar dit plaatje en je ontspant gelijk.

(Eigen foto: gemaakt in het Rijksmuseum Amsterdam)

De afgelopen periode was het hier weer even stil. Ik had niet de benodigde energie om mijn atelier te openen of om te schilderen. Door omstandigheden moest ik het weer uitstellen, tot maart.
Mijn website is regelmatig bezocht en dankbaar mag ik vertellen dat mijn site het afgelopen jaar 7797 keer is weergegeven vanuit 33 landen. Regelmatig krijg ik ook emails met complimenten over mijn werken, wat mij erg stimuleert. Laatst kreeg ik ook een berichtje van een meisje met een foto van mijn IJsvogel. Haar moeder heeft het voor haar als verassing gekocht. ‘Dat was zo passend bij haar. Ze is altijd zo vrolijk en blij.’ – schreef ook haar moeder mij in haar mailtje.

Wist ik tevoren, bij het schilderen van deze IJsvogel, dat het naar een lieve meid zal gaan en dat het zo mooi bij haar zal passen? Helemaal niet! En als je ook nog een foto van je werk terugkrijgt, wat maakt mij dat blij. Dus als je je werk met veel passie en plezier doet en er liefde in zet, krijgt je werk ook een liefdevolle plek. Hoe mooi is dat.

Deze kleine dingen geven mij veel bemoediging om ook als ik weinig energie heb, met mijn werk door te gaan. Zo heb ik, met een klein beetje hulp, weer een serie kaarten ontwikkeld. Speciaal voor mensen die geen grote dingen van je verwachten. Dus voor mensen voor wie je door kleine dingen een glimlach op hun gezicht kan geven. Mensen die de hele winter niet buiten kunnen, omdat ze slecht ter been zijn, of omdat ze ziek zijn en thuis of in het ziekenhuis liggen, of zomaar omdat je van iemand houdt.

Ken je iemand die ook zo blij is voor een klein gebaar?
Kies een mooi kaartje uit mijn assortiment en stuur het naar die persoon.
Je zult merken dat deze kleine dingen groot geluk brengen.

In 1995 reisde ik vanuit Boedapest naar Amsterdam. Het was augustus. ‘s Ochtends rond 8 uur stapte ik in het vliegtuig. Het was de eerste keer dat ik met een vliegtuig vloog en ook mijn eerste reis naar Nederland, dat maakte ook dat ik het best spannend vond. Maar als een jong volwassene, die nog sterk in haar kracht staat, vol met energie en hoop kon ik mijn zenuwachtige innerlijk snel tot rust brengen zodra wij in de lucht waren. Van boven genoot ik intens van alles wat waarneembaar was. Hoe hoger wij stegen hoe kleiner alles onder ons werd. De meeste indruk op mij maakte de felle vroege ochtendzon die alles bedekte wat je van boven zag. Tot wij West Duitsland en Nederland bereikten. In eens vlogen wij boven zachte schapenvachten en dan daalde het vliegtuig enige duizenden meters totdat wij ons in die schapenvacht bevonden. Het werd grijs. Alles. Alles rondom ons heen. Met starende, wijde ogen keek ik verbaasd rond hoe het felle licht en de zonneschijn in een ogenblik verdwenen was en plaats gaf aan die grijsheid in het hele universum, zover mijn ogen konden zien, dat kleurloze, donkere licht wat alles in somberheid en zware depressie bedekte.

We landden. Vlug oriënteerde ik mij en pakte mijn koffer en verliet de aankomsthal. Ik werd opgehaald door mijn verloofde en mijn toen nog toekomstige schoonvader. We stapten naar buiten en liepen richting de parkeerplaats om met de auto het laatste stuk naar het huis van mijn verloofde en zijn ouders af te leggen. Om mijn verwelkoming nog gezelliger te maken, of nog dramatischer te ervaren, begon het ook nog te regenen. In de auto kon ik door deze enorme indruk niet eens naar de nieuwsgierige vragen van mijn toen nog toekomstige schoonvader luisteren.
Hij was piloot. En dit was mijn eerste reis met een vliegtuig. Dus dan kan je je ook zeker goed voorstellen dat ik tot de bodem uitgevraagd was over mijn reiservaring. Ik kan geen woord herinneren van wat ik verteld had. Waarschijnlijk heb ik netjes, beleefd en bescheiden, zoals ik in die tijd nog was, fatsoenlijke antwoorden gegeven. Zo hoorde het toen, vooral bij de eerste ontmoeting.

Het was grijs. Het donkere, sombere laken bedekte alles rondom ons. In de verte, langs de snelweg, merkte ik de Nederlandse vlakte op. Zwart-witte koeien probeerden het hele landschap te sieren en af een toe trok een knappe reiger mijn aandacht. Het regende. Het was ochtend. Het was donker. En in de daarop volgende drie weken zijn er ook weinig zonnige dagen geweest. Als jij uit een land komt waar de hele zomer de zon zo sterk schijnt dat het soms zelfs 40 graden wordt, dan voel je bij zo’n grijs laken al gauw dat het donker domineert en je erin verdwijnt.

Maar om mijn goed geplande vakantie niet vertroebeld te hebben, heb ik elke dag dat het grijs en somber was iets rondom mij heen gezocht wat mooi en schitterend was. Wat mij licht gaf om deze weken gezellig door te komen. Een dagje Madurodam was zeker niet saai. Wandelen met vrienden door de binnenstad van Utrecht of uitwaaien in Hoek van Holland aan de Noordzee was even lichtgevend. Fietsen langs de Hierdense beek, waar langs je in die tijd nog het zachtjes kabbelen van het water kon horen, was even mooi. Hand in hand lopen met je verloofde en onverstoord langs de beek na zo veel tijd weer je eerste zoen krijgen, haalt je echt omhoog.

Drieëntwintig jaren zijn voorbij. Met zonneschijn en regen. Met donker en licht. De donkere dagen zijn weer aangebroken. Hier en daar zie je al de kerstverlichtingen de huizen en straten sieren. Het Kerstfeest is ook steeds dichterbij. Het ieder jaar terugkerende feest wat ons eraan herinnert dat er Licht is in het donker. De geboorte van onze Heer Jezus. Voor jou en mij. Voor ons allen, die dat nodig hebben. Met de ervaring van het verleden, levend in het nu en kijkend naar de toekomst, heb ik dat zeker nodig. Vind het licht, zie het licht in het donker, kleur het grijs en sier samen de omgeving.

We wensen jullie een kleurrijk, gezegend en vredevol Kerstfeest!