„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” Jelenések 2:10

Nemrég a Heidelbergi Káté került a kezembe, mert egyik lányunk konfirmálni készül. Mivelhogy kiskorában és gimnazistaként is komolyan érdeklődött a hit után, sőt reggelenként iskolába indulás előtt is elolvasott egy-egy igerészt és rendszeresen eljár a gyülekezetünkbe, felvetettem neki a kérdést, hogy konfirmálna-e. Elmagyaráztam a konfirmálás fontosságát a református egyházunkban és annak jelentőségét a saját hitéletünkre nézve is. Nem vártam azonnali választ, ráhagytam, hogy gondolja át, és amikor döntött, szóljon. Azóta már el is kezdődött a konfirmációra a felkészítés, nagy örömünkre.

Erdélyben, még a diktatúra idején is, a legtöbb ember egy-egy gyülekezethez tartozott/tartozik. Egyesek a kereszténységet igaz hitből, mások vallásosságból gyakorolták/gyakorolják. Ott minden faluban, városban van egy-egy templom. Gyermekként úgy észleltem, hogy mindenki a szó szoros értelmében „beleszületik” az egyházi életbe. A Hollandiában élő magyaroknak másképpen van ez. Először is nincsenek templomaink. Az ország területén négy-öt helyen tartatnak istentiszteletek a holland keresztény testvérektől bérelt templomokban. Egy ’idegen országban’ nehéz a hitre nevelés. Nagy kihívás a magyar kultúra- és nyelv megtartása, annak tovább adása. De vannak lehetőségek. Isten munkálkodik itt Hollandiában a kis magyar gyülekezeteinkben, aminek kimondottan hálásak vagyunk. Hátha megérjük azt is, hogy egyszer saját templomunk is lesz.

Nyolc évig éltem falun, nagymamáéknál. Nagymamám gyakran felolvasott a gondosan őrzött bibliájából, azáltal elég korán megismerkedtem a Jézusról szóló történetekkel. A kapunkból rendszeresen láttam gyermekeket vallásórákra járni. A templomtól az iskola és két ház választott el.
Még óvodás koromban bekérezkedtem a hittanórákra, mert annyira vágytam az Úr Jézusról tanulni. Rám szóltak, hogy még nem értem el azt a korosztályt. Megígértem, hogy csendben fogok ülni és oda fogok figyelni. Így beengedtek a nagy kapun.

Később városra költöztünk. Az új lelkészeim, Antal Sándor és kedves felesége, Margit néni, Járosi Andornak (Evangélikus Esperes, Kolozsvár Wallenbergje) a lánya, Reményik Sándor keresztlánya, családlátogatásaik révén egy párszor hívogattak, és így a kis városunkban is bekapcsolódtam a parókián tartott vallásórákra.
A körülményeink miatt akkor még meg sem voltunk keresztelve. Margit néni vette rá a szüleimet, hogy a négy gyermeket egyszerre megkereszteltessék, a kisebbik testvérem akkor még nem volt megszületve. Sándor bácsi és Margit néni (így szerették, ha szólítottuk őket) olyan lelkészek voltak, akik mindenkit összeszedtek picitől nagyig, mindenkit hívogattak, mindenkinek hirdették az igét, személyválogatás nélkül, hatalmas példamutatással.

Az évek teltével a vallásórákat felváltotta a konfirmációra való felkészülés, amit eleinte nem is értettem, hogy mire való. De a Káté tanulása során, rájöttem, hogy a konfirmálással tudatosan választok Isten mellett, választom a Jézussal való hitéletet.

A másik, amire emlékszem, hogy fehér blézert és fehér szoknyát varratott nekem édesanyám. A varrónő magyarázta, hogy nem középen lesznek a blézer gombjai, hanem oldalt és rejtett gombokkal meg egy övvel. Elég sokáig készült a kosztüm, de szép, modern lett, aminek a felső részét még konfirmálás után is szívesen viseltem. Többször mentem ruhapróbára, és amint teltek a hetek, hónapok nemcsak a ruhát láttam „elkészülni”, hanem saját magamat is a konfirmálásra. Egyre többet tudtam a Kátéból, igyekeztem nem hiányozni és rendszeresen tanulni. Mindezzel párhuzamosan éreztem az Istennel való személyes kapcsolatom kialakulását. Egyre közelebb kerültem hozzá.

Margit néni lelkésznőnk olyan odaadással tanított és motivált, hogy különösen öröm volt jelen lenni a felkészítőkön. Tanításaival és példamutatásával megszerettette velünk az igazi keresztény életet, meg az istentiszteleteken való részvételt. Később, konfirmálás után egyszer meg is kérte az ifiseket, hogy a templomban ne a szülők mellett üljünk, hanem foglaljunk helyet a szószékkel szemben a falnál levő székeken, hogy szolgálata alatt láthasson bennünket. Mondta, hogy az neki bátorítás, mert tudja, hogy már megértjük az igét, és hogy nem megszokásból, vagy vallásosságból vagyunk ott jelen. A prédikáció alatt valóban észrevehetően gyakran a szószékkel szemben levő széksoron ülő fiatalokra tekintett és kedvesen ránk mosolygott. Tudta, hogy nemhiábavaló az ő igehirdetése. Az ifisek közül, még a mai napig is, többen szolgálatot végeznek, tanítók, gondnokok, presbiterek, én meg misszionárius is voltam, olyan helyeken, ahol Albert Schweitzer is megfordult, az Afrikai kontinensen. Drága Margit néni lelkésznőm nappalijában ott állt Albert Schweitzer fényképe is, ami az édesapjától maradt meg, neki nagy példaképe volt, ugyanúgy, mint Margit néninek.

Margit nénivel mindig áldásosak és felejthetetlenek voltak ezek az alkalmak. A konfirmálásom is maradandó emlékként él bennem. Margit néni a kenyér és bor átnyújtásánál, minden alkalommal egy-egy igeverset adott számunkra, pontosan úgy, mint ahogyan édesapjától, Járosi Andortól tanulta. Volt, hogy csak azért vettünk úrvacsorát, hogy kapjunk egy biztató igét. A diktatúra alatt nekünk is „eledel” volt az.

Fontos szerepet játszott életemben ez a tudatosan átélt konfirmáció a Szováta-i művészién szép kazettás mennyezetű református templomban, Isten házában, ahol a többi fiatallal együtt bizonyságot tehettünk hitünkről a gyülekezet előtt. Ez minket nemcsak Istennel, a lelkészeinkkel, a fiatalokkal meg a gyülekezettel kötött össze, hanem személyesen is megerősített. A konfirmáció utáni éveket hitben gazdagították az Illyefalván tartott IKE találkozó táborok. A lelkészeinknek a fiatalokhoz való aktív hozzáállása, a gyülekezeti munkákban való bevonása, a székelykeresztúri gyermekotthonban való rendszeres látogatásaink, a gyermekekkel való foglalkozások megtanítottak a diakóniai munkára. Felejthetetlenek maradnak a szórvány gyülekezetben, Illyésmezőben való szolgálatunk is. Margit néni magabiztosan megragadva a piros Dacia volánját, még esős, sáros, zord időben is vitt a göröngyös, elhagyott úton, és megtartotta annak a kilenc-tíz gyülekezeti tagnak az istentiszteletet. Azok az idős nénik, bácsik is fontosak voltak számára. Nekünk ez mind példaként szolgált.

Visszatérve a konfirmációra, hogy milyen fontos szerepet játszott ez a megerősítés az életem későbbi részeiben, csak utólag láttam rá.

Úgy Erdélyben, mint később Magyarországon való tartózkodásaim alatt református gyülekezetekbe, közösségekbe, előadásokra jártam. 1995-ben látogattam először Hollandiába, a férjemhez jöttem, akivel akkor még csak jegyesek voltunk. Az ő szülei az ’Evangelische Gemeenschap’ (a baptista gyülekezethez hasonló) gyülekezet tagjai voltak, így ő is ehhez a gyülekezethez tartozott. A rövid látogatásom alatt nem értettem a hollandiai református egyházak helyzetét. Házasságunk után másfél évvel költöztünk ide, és akkor hiába kerestem a magyar református gyülekezetekhez hasonló gyülekezeteket, a tizennégy féle holland református gyülekezet közül nem találtam a magyar reformátushoz hasonlót, magyar reformátust pedig egyáltalán nem. Így maradtunk a férjem gyülekezeténél. Hiányoltam a tartalmas igehirdetéseket és tovább keresgéltünk. Inkább mondhatnám tévelyegtünk, és végül is átálltunk a baptista gyülekezethez. Tíz évig voltunk tagjai. A lányaink szerettek a gyermekfoglalkozásokra járni. Habár elég kicsi korukban kiestek onnan is, mert mikor egy műtét után hét évig nem tudtam csak nyakvédővel a lakásból kimozdulni, istentiszteletekre sem jutottunk el rendszeresen.

Később a baptista gyülekezet megvásárolt egy épületet a gyülekezet részére és annak a felújítását kezdték végezték. Mi is egy egész nyáron segédkeztünk azon, odaadóan és nagy örömmel, mert akkorra Isten fizikailag már annyira megerősített, hogy én is részt vehettem a kisebb munkálatokban. Ha nem is tudtam nehezebb fizikai munkát vállalni, egy-egy tálca finom süteménnyel motiváltam és buzdítottam az önkénteskedő gyülekezeti tagokat. Viszont hiába munkálkodtunk abban a gyülekezetben, mégsem tudtunk meggyökerezni benne.

2019-ben találtunk a zwollei református gyülekezetre, ahol pár évig önkénteskedtem is, mint presbiter. Az itt elő magyarokkal is tartva a kapcsolatokat, hogy egymás hite, szeretete által erősödjünk és éljünk, Istenben bízva, neki hűen. Mint ahogyan Isten tanít bennünket a Jelenések 2:10 által:
„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Tünde Snijders, 2022 május 18, Harderwijk